Nagy Laci és barátai

Nagy László szívcserére készül

Kedd este kicsit irigykedve figyeltem a kézilabda válogatott EB meccsén megjelent magyar drukker-hadat. És ami a legjobban zavart, hogy nincs is igazán messze Bécsújhely. Aztán ahogy egyre másra lőttük a gólokat az olimpiai címvédő franciák ellen, nem hittem a szememnek. Ismét egy újabb csodát láthattunk, hiszen döntetlenre hoztuk a végére a mérkőzést.

Másnap, szerdán a spanyolok vártak a mieinkre. De ez a mérkőzés nem csak erről szólt. Van egy játékos aki a magyar kézilabda legnagyobb tehetsége, de mégsem játszik 2009. június 19-e óta a válogatottunkban. Ő, aki a maga posztján a jobbátlövőn, a világ legjobbja, klubjával a Barcelonával Bajnokok Ligája, EHF kupa győztes, kétszeres spanyol bajnok, és háromszoros spanyol kupagyőztes, 2009-ben Magyarországon az év kézilabdázója, a magyar válogatott csapatkapitánya (már ha jelen van). Mert jelenleg családi okokra, és kisebb sérülésre hivatkozva nincs ott az ausztriai EB-n. Ez bejelentés december 8-án látott napvilágot. Jelenleg barcelonai otthonából követi az eseményeket.

A fent említett mérkőzésre reagálva csak annyit mondott, örül neki és gratulált egy-két magyar játékosnak, de felhívta spanyol csapattársait is. Hogy jönnek képbe a hispánok? Úgy, hogy László a 2012-es olimpiát már piros-sárga mezben képzeli el (a Marca című spanyol szaklap tényként közli a hírt). Felmerül a kérdés: miért? A magyar csapat is minden világversenyen képviselteti magát, igaz nem olyan erős mint a spanyol (bizonyíték erre a szerdai 9 gólos vereség is tőlük, majd a pénteki kudarcos vereség a csehek ellen).

Nagy Laci magyar-gól-öröme

De ha nem lenne ott a csapat egy világversenyen? Akkor az a járható út, hogy leigazolunk egy másik nemzeti csapatba? Sajnos a szabályok lehetővé teszik ezt. Tehát szokjunk hozzá a gondolathoz, hogy „szenyor” Nagy akár már Londonban a másik oldalon ostromolhatja Fazekas kapuját. Lelke rajta, már ha ebben az esetben beszélhetünk erről. De mi lehet a motiváció? Pénz? Siker? Tényleg ezek többet érnek mint a becsület, a hazaszeretet?

Számomra a sportolók mindig példaképek voltak, olyan emberek, akik milliók arcára mosolyt tudnak csalni. Megismételhetetlen élményekkel, könnyfakasztó pillanatokkal lettünk általuk gazdagabbak. Ki ne emlékezne Talmácsi világbajnoki címére, vagy vízilabdás fiúk triplázására, és még lehetne sorolni mikor felforgatott kis világunkba, napjaink egyetlen legális hősei örömöt, boldogságot hoztak. Ilyenkor persze jönnek a szokásos okosságok, ez az Ő élete, el kell fogadni a döntését. Nem, nem kell elfogadni döntését, lehet nem egyet érteni vele, sőt azt hiszem kell is, hogy elutasítsuk az e fajta nemzetromboló hatásokat, egyéneket. Mi lett volna, ha mondjuk Rákóczi átáll a Habsburgok oldalára, mert ott jobbak a feltételek? Soha, de soha semmire nem vittük volna, ha mindig a könnyebb utat választjuk. De sajnos nem Nagy Laci az első (de reméljük utolsó) ebben a műfajban, bár az Ő esete legkirívóbb, mivel neki biztos helye lenne a nemzeti csapatban. Sokan azért váltottak, mert nem kaptak lehetőséget a válogatottunkban, mások külföldön mentek férjhez és férj mellé állampolgárságot is kaptak. Nézzük, tehát az elmúlt évek, évtizedek váltásait, pro, és kontra.

Válogatott légiósok

Kezdjük a legnépszerűbb sporttal a labdarúgással. Sajnos napjainkra a magyar a labdarúgók ázsiója jócskán lecsökkent, így csupán egy játékos nevénél merült fel váltás, az ukrán nemzetiségű ám már Szombathelyen nevelkedett Koman Vladimir körül alakult ki kisebb herce-hurca, de egyelőre úgy tűnik az U20-as válogatott csapatkapitánya kitart a magyar csapat mellett. Viszont a mi keretünkbe érkeztek ketten is a közelmúltban: a román Vasile Miriuta aki 2000-2003 között volt tagja a válogatottnak, és a brazil Leandro, aki 2004-ben szerepelt először a nemzeti tizenegyben. Sowunmi nigériai származású, de magyar állampolgár volt már mielőtt képbe került volna Bicskeinél. Az MLSZ megkörnyékezte a Nyíregyházán játszó japán Homma Kazuot is, aki annyival (nagyon helyesen) lerendezte a dolgot, hogyha az embernek sok útlevele van, túl könnyen elhagyhatja egyiket, Ő pedig ezt semmiképpen nem szeretné.

„Vízilabdában mi vagyunk a császárok”, ennek megfelelően tárt karokkal várnak minden magyart pólóst. Szerencsére nem sokan adják a fejüket a légióskodásra válogatott téren. Valkai Erzsébet a Nápoly csapatát erősítette eleinte csak, aztán az athéni olimpia után ment férjhez Olaszországban, és azután már a saját testvére ellen is harcba szállt olasz válogatott színekben (Ő legalább a piros-fehér-zöldhöz hű maradt). Kovács István edzőként vállalt állást, méghozzá a román válogatottnál! Megbízatása 2008. év végétől a londoni olimpiáig szól, fogadja innen is gratulációmat eme „tisztes szerep” okán.

Jöjjön kedvenc sportom a jégkorong. A 2008-ban A osztályba jutó, hokis berkekben csak Szapporói hősként emlegetett csapatban négy nem tipikusan magyar név szerepelt. Vaszunyn Artyom gyerekkora óta hazánkban él, édesapjával – aki a Jászberényben játszott – jött Magyarországra.

Holéczy Roger Chicagóban magyar család sarjaként látta meg a napvilágot, és csak később került haza, pontosabban a Volánba. Ennefati Omar édesapja marokkói, anyukája viszont magyar, az egyetemi éveitől él Magyarországon. A csapat edzője Patt Cortina, aki olasz kanadaiként segítette hazánkat a bravúrhoz. Jelenleg is több játékos honosításáról lehet hallani. A székely Mihályi Árpádot mindenki tárt karokkal várná a válogatottba, a szlovák Dubek, és Sikorcin, valamint a kanadai állampolgár Martz honosítása felöl több magyar jégkorong szaktekintély is aggályát fejezte ki (Kercsó Árpád, Kangyal Balázs).

Bodrogi László a Tour de France eddigi egyetlen magyar résztvevője, a magyar kerékpársport legeredményesebb versenyzője, többszörös magyar bajnok (2003, 2004, 2006), világbajnoki bronz- (2000), és ezüstérmes (2007). Valószínű, hogy az országúti kerékpárverseny alkalmával annyira megtetszett neki a gallok földje, hogy úgy döntött már haza sem jön. Így lehet, hogy 2008-tól hiába láthatjuk a Laszlo Bodrogi nevet a Tuor-on, még sincsen mellette a piros-fehér-zöld kis zászló, ellenben a francia trikolorral. Váltásához a magyar kerékpársport hányatatott helyzete is nagyban hozzájárulhatott, de azért neki is jár a gratuláció, hogy pont a franciákhoz sikerült leigazolni.

Térjünk vissza azonban a kézilabdához ismét. Ki ne emlékezne Görbicz hibájára a zágrábi női kézilabda VB-én, melynek eredménye nemcsak a játékszer elvesztése lett, hanem egyben a világbajnokságot is elbuktuk, így a serleg a franciák kezébe került. Minden magyar, aki látta rémálomként emlékszik vissza e fájdalmas mérkőzésre. Egyet kivéve, aki az egészet elég közelről szemlélte. Szabó Melinda, vagy ahogy manapság hívják: Melinda Jacques.

Melinda ugyanis francia mezben tepert lányaink ellen, és lett csapata legeredményesebb játékosa 6 góllal(!). Remélem büszkén állt a dobogó legfelső fokán, a gall kakassal a keblén, aranyéremmel a nyakában a Marseillaise-t hallgatva, a jelenlévő csaknem 9000 magyar szurkoló búslakodása mellett. Neked is minden elismerésünk Melinda!

Kindl Gabriellára nem kapott elég lehetőséget a magyar kézi-válogatottban, így kapóra jött neki, hogy Zsiga Gyula lett a moldávok szövetségi kapitánya. És ha már úgyis moldáv klubban játszik, miért is ne játszhatna a moldáv válogatottban? Így történhetett 2009. márciusában már be is mutatkozott a Zsiga által vezetett moldáv csapatban.

Presztízs helyett tolmács

De kanyarodjunk vissza a férfi kézilabda válogatottunkhoz, akik sajnos a csoportkört követően búcsúzni kényszerültek az EB-től. A sorsdöntőnek bizonyuló csehek elleni vereségnek a szövetségi kapitány Csoknyai az egyik indokként a gyenge átlövő játékunkat, másiknak pedig az igazi vezéregyéniség hiányát említette. Nagy Lacit mind a kettő a szerepkörben el lehetne képzelni. De ostobaság lenne csak az Ő nyakába varrni ezt a kínos kudarcot, bár tény, a siker érdekében Ő tette legkevesebbet. A válogatottban játszó honosított szerbekre nem lehet panaszunk, hiszen a Puljezevicsen, Krivokapicson és Eklemovicson tényleg nem múlott semmi. De ismét fel kell tenni a kérdést: megéri szerepeltetni őket? Nem kellene inkább a magyar tehetségeket szerepeltetni? Bár Csoknyai szerint ma nincs kiemelkedő magyar játékos.

Mégis mi a cél? Persze jó lenne, ha megnyernénk mindent, de mérlegelni kell milyen áron. Legjobb példa erre a francia labdarúgó válogatott, ahol annyi francia van, mint ahány fehér játékos: nem sok, de ott lesznek azért a VB-én (bár lehet, hogy megint csúfosan lebőgnek).

Az lenne a legjobb, ha mindenki saját nemzetéért küzdene, érnének még azok a szavak valamit, hogy nemzeti csapat, hogy a Himnuszt tudja mindenki énekelni a mérkőzés előtt, legyen presztízse újra a címeres meznek, és ne kelljen senkinek külön tolmács az edzői utasítások megértéséhez. A felsorolt „eligazolt” játékosok mindegyike állhat előttünk példaként, mindenki döntse el milyen előjellel…

Nagy Lászlónak és barátainak azért egyet tudniuk kell:

„szívet cserél, aki hazát cserél…”